Nem látok ennél kijjebb.
Csak ezek a kedves kékbálnák korcsolyáznak közvetlenül itt elöttem suhanva. Foltos már ritkuló parókájuk, fátyolos-bágyadt mosolyuk repíti őket, és énbennem olthatatlan a szerelem a békességük iránt.
Mézédes szájuk néma festményként dalol a csöndben egy hallhatatlan tartományban, és az unalmas égbolt szép lassan bárányfelhőket könnyedzik a boldogságtól.
Így állok én egy zöld gyep legszélén, mint ennek a háremnek verbálisan kasztrált őre. Érzem minden piruettjüket, ahogy hatalmas karomban ringatom törékeny belső Paradicsomom.
Így lehet meg napról napra a nyugtom, hogy tudom: most is ott várnak rám a tudattalan álmok tulsó partján.
