bloG.

- Forgótőke. - mondom - Forgótőke !
Meg sem moccan. Csak ül süketen a távolabbi karfán, háttal nekem. Nézi az ablakon át, ahogy a szomszéd házfalon erőt vesz a tavaszi fáradtság, letolja magáról a napsugarakat és árnyékba takarózik. 
A lábammal épp elérem, megbököm az oldalát. Arrébb húzódik. Kivár, hátha újra bizonyságát adom kommunikációs leépültségemnek. Aztán úgy dönt, mégiscsak ő az okosabb, és rám néz. Ott a szemében minden megvetés. Kár, hogy igaza van, amúgy vitatkoznánk. Az mégnagyobb kár, hogy ennek ellenére sem az van, amit ő akar.
Sóhajtok, folytatom. Olvasom...unom mióta elkezdtem. Olvasom és ő ott ül, ahogy eddig. Néha úgy érzem világosabb lett, felnézek, és azt látom ahogy foszladozik. Gyorsan gyógyul ahogy nézem, de ez nem könnyít ezen a korcs lelkiismereten. Már nem kommunikálunk. Tovább olvasok, érzem ahogy ismét világosodik. Már elég az emléke is az gyenge szétmáló testnek. Nem nézek rá.
Két kamatláb közt még felsejlik, ahogy ott ült, majd arra gondolok egy ideje már nem világosodik tovább...
Sóhajtok, hogy időt nyerjek a megfelelő gondolatra:
- Hát, akkor jöjjön a termelésmenedzsment!

Most finoman bugyborékol az iszapszerű fortély a talonban. Még a felette magasan sikló antilopok sem néznek bele, elvitte már az órakerék azt az időt, melyben még ez bárkit is érdekelt. Szótlanak a fűszálak is, mint a fák, és a többi bölcs, akik a talajba kötve már megtalálták, hogy nem az a boldogág, ami után szaladni kell. Ilyen ez a féltavaszi időszak, csípás lelkünk nyílik, szempillái összecsomósodva, rezignált ijedtség húzza keresztül foszló láncait az önbecsülésen : mégsem haltam meg? Újszülötti ártalmatlanságot tart az arca elé, egy évtizedet fiatalít önképén minden napsütéses lenge szellő. Majd a meglepetés kellemes adekváttá korcsosul, viharral támad az értelem és levonja a tanulságot: hát, hamár a sors ezzel kínál, lelkem rajta, megnézem mi jön ki belőle.

Az még nem a holtpont, mikor már nincs mit tenni.
Az még nem a holtpont, mikor már nincs mit tenni.
Az még nem a holtpont, mikor már nincs mit tenni. 
Az még nem a holtpont, mikor már nincs mit tenni.

DE AKKOR HOL VAN MÁR ???

Csak nézem magam... bárcsak belátnám, hogy nem tettem meg mindent. Lenne okom felállni, nekiállni... vagy szégyenkezni... az is jobb... vagyis... egyszerűbb csak

Hát... akkor ha nem az én saram, hát dobálom... ez a módi...