bloG.

Már ő is odafenn:
nem érti miért teszi.
Hontalan kóbor sugarakat lehel
De csak mert a mellkasán térdepel
A megszokás a kopott öltönyében
Hétköznapszag mélyen a szövetében
A szájában meg az íze annak a tejnek
Amit a pulton sárguló dobozában felejtett.
Olyan a világ neki is mint nekem:
Hajóhinta ami kikéri magának hogy lökjem
Elmegyünk mellette végig
Egészen addig az illedelmes kerítésig
Ami mögött az álmok bokrokon nőnek
És fejet hajt minden járókelőnek.
Neked egy alma lesz a belépőd nekem meg egy körte
Mosolyunk és mondod:
“Menjünk most, de találkozunk ugyanitt jövőre!”

….folyton a saját végtagjainkra lépve esünk
De kelünk, és ott van a kezünk
És benne egy koszos cerkán át
Felfele húzzuk az összes rajzunk száját…

Egy szót se szólj, kérlek amíg úgy érzed

Jól esne bármidet az enyémhez mérned.

Legalább nekem ne, mert megint csak csak azt látnám

Ahogy ott állsz a tükör előtt árván

Abban a fodros, rózsaszín, farsangi szoknyádban

Mélabús nyugodt ábrándban,

Hogy angyalnak is születhettél volna

Persze nem tehetsz róla, csak a gólya

És az alibidet izzadó tenyeredbe szorítod

Mosolyogsz magadra, de a fogad csikorog.

Én meg ott állok szemben veled, és csak nézek,

Sajnállak, de őszintének lenni félek:

Nem akarok neked még egy

Képzelt - ellenséget.

Van most egy nagy fazéknyi optimizmusom

elteszem befőttnek, télire is jusson

együtt szedtük, és majd együtt esszük latyakos koravén napjainkon.